Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


kik voltak a szarmaták - magyar alano

       indo-iráni nomád népek szkíták, alánok, szarmaták egy tőről fakadnak                   

 

                            Kik is voltak a szarmaták? 

A szarmaták ókori, törzsi közösségben élő nomádok voltak, a szkíták közeli rokonai. A szkítákhoz hasonlóan iráni nyelvet beszéltek. Hérodotosz korában a szarmata nők még együtt harcoltak és vadásztak a férfiakkal. Egész hadseregük lovasokból állt, de míg a közrendű harcosok íjjal voltak felfegyverezve, a törzsfőnök és kísérete páncélt viselt és nehéz dárdákkal harcolt.

Kb. i. e. 250-ig a szarmaták a Tanaisz (ma: Don) folyó mellett éltek, de a következő 300 évben egyes törzseik más irányba vándoroltak. Egyik törzsszövetségük a királyi szarmaták vezetésével nyugatra húzódott, kiszorítva helyükről a szkítákat. Kr. e. VI. századtól uralták a Fekete-tenger vidékét. A törzsszövetségből kivált szarmata jazigok a Kr.u. I. század elején érkeztek a Kárpát-medencébe, ahol jelenlétük az V. századig mutatható ki. Első adatunk arról, hogy a jazig-szarmaták az Alföldön élnek i. sz. 50-ből való, feltételezhető azonban, hogy ekkor már jó ideje itt tartózkodtak.


Valószínű, hogy a rómaiak hívták be és telepítették le őket a Duna és Tisza folyók partjaira, létrehozván egy ütközőállamot Pannónia előtt. Ez a tervük nem vált be, mert a szarmaták a germánokkal szövetségben több ízben dúlták fel Pannóniát. Csak 93-ban sikerült a rómaiaknak legyőzni őket, bár ez a győzelem nem volt teljes. Dácia provincia megalakulása után a szarmaták elszakadtak Al-dunai rokonaiktól, valamint a vas nyersanyag is beszerezhetetlenné vált számukra. Ebből kifolyólag többször próbáltak betörni Pannóniába, hogy vasat és persze minden más értékes tárgyat szerezzenek. A legnagyobb összecsapások 164-179 között voltak, amikor a kvádok és a markomannok társaságában támadták a provinciákat. Ezek az összecsapások végül 180-ban értek véget, római győzelemmel, de ezután rendszeresen érintkezhettek az Al-dunai törzsekkel. Valószínű, hogy ekkortájt a roxolán-szarmaták egy része is az Alföldre költözött. Később 260 körül egy harmadik szarmata betelepülés is kimutatható a régészeti leletekből. A csatározások csak a IV. század elején érnek véget, amikor megépül a „szarmata limes”. Ez egy sáncrendszer, ami a Duna Aquincum fölötti szakaszától indul ki, keleti irányban a Tiszántúl közepéig halad, onnan pedig dél felé, az egész Alföldön keresztül a Duna alsó szakaszáig. A sáncrendszer felépítésének idejét a kutatók 322-332 közé helyezik. Ezt a sáncrendszert a szarmaták építették római tervek szerint. Felépítése után a szarmaták többsége mögötte keresett védelmet a gót és más népek támadásai elől. Ez lett Szarmácia keleti határa. A rómaiak persze nem elsősorban a szarmaták védelmét kívánták a sáncokkal biztosítani, hanem igyekeztek a birodalmat érő első csapások erejét annyira gyengíteni, hogy a dunai limes csapatai felkészülten várhassák az ellenséget.


Több kereskedelmi út haladt át Szarmácián, egyik ilyen út fontos állomása a mai Szeged helyén volt, ahol a feltárások során elõkerült az út és vámállomás maradványa is. A szarmata törzsek szövetségét a 350-ben bekövetkezett hun támadás söpörte el. A különböző szarmata törzsek a hunokat követően avar, türk, kazár, onogur, magyar, besenyő, kun, germán fennhatóság alatt éltek, és ezekbe a népekbe fokozatosan beolvadtak, más részüket visszaűzték a Kaukázus előterébe. Legtovább az alánok állama maradt meg a Kaukázus előterében, amit a mongolok számoltak fel a XIII. században. Az alánok utódai az oszétok és a jászok.