Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alánok

                                 Az Alánok

 
6...vad és kegyetlen nemzet, amely messze földeket bejár, hogy elfoglalja mások hajlékát.
7... Borzalmas és rettenetes nép, ereje szab neki törvényt és hatalmat.
8...Lovai gyorsabbak a párducnál, mérgesebbek az  estifarkasoknál. Lovasai  özönlenek, lovasai messziről jönnek, repülnek, mint a sas, amely lecsap a zsákmányra.
9...Fosztogatni jön valamennyi, izzik az arcuk, mint a keleti szél,
annyi rabot ejtenek mint a fövény..
10... Ez a nép gúnytűz a királyokból, a fejedelmeket nevetségessé teszi, fittyet hányminden erődre, töltést emel és bevesziőket..
11... Aztán megfordul és elvonul, mint a szélvész. Bűnös, akinek ereje az istene!
Habakuk, 1, 6–11.
A Habakuk próféta könyvéből kiragadott részletek a kaldeuso
król .

 

 

Az alánok iráni nyelvű ókori, illetve középkori nép, a mai Dél-Oroszország területén éltek.

...................................

 
Az alánokról először a Kr. e. II. évszázadban a távoli keleten a kínai Han dinasztia évkönyveiben, valamint a klasszikus szerzők munkáiban a Kr. u. az I. évszázadban történik említés, a Római Birodalom északkeleti határainál tartózkodó barbár törzsek között emlegetik őket. Azonban a IV. és az V. századokban az alán törzsi szövetségek egyre messzebbre kezdtek el portyázni nyugatra, végül benyomultak Galliába, Észak-Itáliába, sőt még az Ibériai félszigetre is. Részben a rómaiak oldalára álltak; ehhez kapcsolhat
ó a megtelepedésük ezen provinciáknak több területén, amelynek következtében mind a mai napig nagyszámú helynév maradt fenn, amelyek az alánok vagy a szarmaták nevét őrzik. Galliában például hozzájuk kapcsolható az Alain, Allain, Alains, Allaine, Alaincourt, Allainville, Sermaise, Szermauz (Sermoise) és a
Szermez-le-Ben (Sermaize-les-Bains); Észak Itáliában —Alagna, Alano di Piave,Sarmato; Hispániában —Alanis és Alano.
Addig az ideig, amikor az alánok először kerültek érintkezésbe a rómaiakkal, már elfoglalták a Fekete-tengert től a Kaszpi-tengerig és az Aral-tengerig terjedő sztyeppét. Ezeken a területeken szoros kapcsolatot alakítottak ki az alánok rokonnépeivel: szkítákkal, szarmatákkal, aorszokkal vagy a roxolánokkal.

 

A nyugat felé mozgó népek (kezdetben a hunok, később a mongolokés mások) nyomására az alánok idővel a Kaukázus hegyes vidékére szorultak, ahol mindmáig oszét név alatt élnek a Kaukázus gerince középsőrészének mindkét oldalán.

,,,,,,,,,,,

Az aorsz törzsszövetség

Az alánok az i. e. 1. században az aorszok által vezetett törzsszövetség részét képezték, amelynek nyugati határa a Don, Fekete-tenger és a Kaukázus, keleti határa az Aral-tó és a Szir-darja alsó folyása menti sztyeppe volt. A törzsszövetség 30 körül felbomlott, de a részeit alkotó törzsek a helyükön maradtak.

Az alánok ezután az 1. század közepén újraszervezték a törzsszövetséget. Az alánok által vezetett törzsszövetség nem maradt önálló sokáig, még az 1. században a nyugat felé terjeszkedő ászik befolyása alá kerültek.

Az ászi-alán törzsszövetség
Ászik-Jászok
Az ászik indoeurópai, kelet-iráni nyelvű nép, az i. e. 1. évezred végén, Belső-Ázsiában, ahogy az alánok az ászik is az aorsz törzsszövetség tagjai voltak. Az 1. századtól nyugat felé terjeszkedtek, fennhatóságuk alá vonták az alánokat.
Ez az ászi uralom a 3. századig fennált, és ekkor vagy ezután ászik költözhettek az alánok közé és keveredtek velük.

A 9. században az arab forrásokban már mint az alánok legnagyobb törzsei szerepelnek a Kaukázus mellékén, és felváltva nevezik őket ásziknak vagy alánoknak.

870 körül az alánok négy nagy törzse közül a vezértörzs neve duhsz-ász, egy másik nagy törzsé tuval-ász volt. Ez nemcsak arra utal, hogy az alánok közé ászik keveredtek, hanem a hosszú ászi uralom miatt az alánok is átvették az ászik nevét.

A 13. században egy töredékük a kunokkal együtt Magyarországon telepedett meg, mint jászok. Máig fennmaradt más utódaik a kaukázusi oszétok.[1][2]

A kaukázusi alánok

A 4. század közepén az alánok birodalma nyugaton a Donig, a keleti gótok államáig terjedt.[3] Országukat a 350-ben bekövetkezett hun támadás söpörte el, ami elől egy részük a Volgán túlra, a Kaukázus északi részéhez vándorolt. Az alán kultúra ezután a Fekete-tenger északi részére és a Kaukázus központi előterére, a mai Észak-Oszétia területére terjedt ki. Egy részük azonban az újabb hun támadások miatt innen is tovább vándorolt nyugat felé.

A nyugatra vándorolt alánok

Miután a hunok legyőzték Hermanarik keleti gót királyt és utódát, Vithimirt is, Vithimir következett a trónon. Mivel a király még gyermek volt,[7] a tényleges vezetést a keleti gót Alatheus és az alán Saphrax látta el.[8] Saphrax alánjai a keleti gótokkal együtt előbb a Dnyeszteren túlra, a nyugati gótok területére,[9] majd az Al-Dunához menekültek, ahol a bizánci flottát kijátszva tutajokon átkeltek a Dunán. Ők ugyanis nem kaptak római engedélyt az átkelésre az éppen átkelt 200 ezer nyugati góttal szemben.[10] Saphrax alánjai részt vettek Fritigern nyugati gótjai oldalán 378-ban a hadrianopolisi csatában, amelyben Valens császárt legyőzték.

A 380-as évektől kezdve Saphrax, majd Sarus vezetésével alánok telepedtek meg Pannóniában.[11]

567 után az alánok a türkök befolyása alá kerültek, akik a meghódított alánokat, szabirokat, ogurokat és onogurokat egyetlen törzsszövetségbe, a kazárok törzsszövetségébe szervezték.[1] 630-ban a kazárok függetlenítették magukat a nyugati türköktől és létrehozták a Kazár Birodalmat.[4] A Kaukázus vidékén élő alánok a 7–10. század között a Kazár Birodalom kötelékébe tartoztak, de úgy hogy megőrizték belső önállóságukat. Országukat Alániának hívták. Ismerték a kereszténységet, bizánci térítő papok már a 6–7. században eljutottak Alániába. A magyarok valószínűleg akkor érkeztek Levédiába, az alánok szomszédságába, amikor azok a kazárok és bolgárok fennhatósága alá tartoztak. (A szoros kapcsolatra utal a Hunor és Magor monda elbeszélése Dula alán király leányainak elrablásáról, akikben a monda alapján a magyar uralkodók ősanyjait is tisztelhetjük.) Vagyis anyai ágon alán leszármazottak vagyunk.
Az alánok egy része a honfoglaló magyarok után szintén nyugatra vándorolt. Ekkori népnevük: jászok. Ők alapították Jászvásárt (ma: Iaşi, Moldvában), és jelentős részüket a magyar királyok a Jászság területén telepítették le.

Miután a 9. században a Kazár Birodalom meggyengült, az alánok visszanyerték politikai önállóságukat és a 10–11. században erős alán királyság alakult ki. A 10. századtól keresztény templomok jelentek meg, majd önálló alán érsekség is létrejött.

Az alán név a mongol kor után teljesen eltűnik a forrásokból.

 

Az oszétok

 A nyugat felé mozgó népek (kezdetben a hunok, később a mongolok és mások) nyomására az alánok idővel a Kaukázus hegyes vidékére szorultak, ahol mindmáig oszét név alatt élnek a Kaukázus gerince középső részének mindkét oldalán. 

Az oszétok az alánok örökösei, a magyarországi jászok legközelebbi rokonai.

Az oszétek – oszét nyelven irættæ – az iráni nyelvű népek csoportjához tartozó nép. A Kaukázus északi lejtőin elhelyezkedő Oszétiában élnek.

Becsült számuk mintegy hétszázezer. Többségében, mintegy ötszázezren az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétia-Alánia köztársaságban élnek: mintegy 65 ezren a Grúziától elszakadt Dél-Oszétiában (1989-es adat), és mintegy 38 ezren Grúzia más vidékein.

A grúz–oszét ellentét miatt sok oszét elhagyta lakóhelyét, 1989 óta azonban nincsenek adataink Dél-Oszétia népességéről. Jelentős, mintegy százezres oszét kisebbség él Törökországban.

Az oszéteket a tudomány képviselői általában a szarmatáknak vagy alánoknak is nevezett ászik, avagy jazigok, jászok leszármazottainak vélik. A valóságban azonban az oszétek a nevezett szkíta nép Kaukázusban letelepedett csoportjának hűbéres szövetségesei voltak. Az oszétek magukat ironoknak nevezik. A jasz nevet az oroszok, az oszét nevet pedig a grúzok adták nekik.[1]

A Magyarországra a 13. században betelepült jászok többek között magukkal ragadtak kisebb iron, vagyis oszét csoportokat is, s ezek képviselői az oszét nyelv egyik nyelvjárását beszélték a 16. századig.[2]

Az oszétek az iráni nyelvek közé tartozó oszét nyelvet beszélik – legközelebbi nyelvrokonuk a tádzsikisztáni jagnobi nép –, és a cirill ábécét használják. Többségében ortodox keresztények, de sok közöttük a muzulmán is.

Nevük
Történetük Szerkesztés
Az oszétek őseinek vélt szkíta ászik, az alán szövetség részesei, a Kr. e. 2. században jelentek meg a kelet-európai pusztán. A Kaukázus vidékén letelepedett csoportok megőrizték függetlenségüket a gótok (2. század), illetve a hunok (4. század) hódításai után is.[1]

A kaukázusi alánok erős királyságot hoztak létre a Kaukázus északi lejtőin, a Dariel-szoros és a Kubány folyó forrásvidéke között, s leigázták a nevezett területen élő népet, az ironok őseit.

A kaukázusi alánok és hűbéreseik a 12. században – a grúzok és a Bizánci Birodalom mintájához igazodva – részben kereszténnyé lettek. Akik közülük az iszlám vallást vették át, azok leszármazottai többnyire a mohamedán vallás szunnita ágához tartoznak.

A 8. században jött létre a Kaukázusban Alánia királysága, nagyjából a későbbi Cserkeszföld és a mai Észak-Oszétia helyén. Virágkorában jelentős katonai erővel bíró központosított monarchia volt, amely jövedelmeket húzott a Selyemúton zajló kereskedelemből. A mongolok támadásai a 13. században felszámolták az alánok kaukázusi királyságát, s szkíta lakói szétszóródtak a kelet-európai pusztán. Egy nagyobb csoportjuk – magával ragadva kisebb iron csapatokat is – a kunokhoz csatlakozott, s a magyarok országában lelt hazára.

 

 

 

 

Alán - Magyar rokonság

A Kaukázus vidékén élő alánok a 7–10. század között a Kazár Birodalom kötelékébe tartoztak.
A magyarok kb. ezekben az időkben érkeztek Levédiába, az alánok szomszédságába. (A szoros kapcsolatra utal a Hunor és Magor monda elbeszélése Dula alán király leányainak elrablásáról, akikben a monda alapján a magyar uralkodók ősanyjait is tisztelhetjük.) Vagyis anyai ágon alán leszármazottak vagyunk.

Csodaszarvas mondánk szerint Hunor és Magor 50-50 harcosával vadászni indulnak. Miközben új hazát keresnek, üldözőbe vesznek egy gímszarvast. Mindaddig üldözik mígnem az alánok földjére érkeznek. Mivel gazdag vidék letelepednek, elrabolják az alán fejedelem Belár és Dúl lányait. Feleségül veszik öket majd 100 harcosukat 100 alán lánnyal házasítanak össze.
Idővel az alán fejedelem megbékél és egyesül a két nemzettség.
Az íjfeszítő népeknél bevált szokás volt az efajta csoportos házasság, ha egyesült, vagy szövettségre lépett két törzs.
Nem csak az íjfeszítőknél!
Kr.e.324-ben, Nagy Sándor egyesíteni akarta a görögöket és a perzsákat. Azért hogy a két nemzete közti ellenségeskedést feloldja, az isszoszi csatában elfogott perzsa hercegnőket 80 magas rangú makedón előkelővel házasította össze. Sándor, közrendű harcosai közül pedig ezret ugyanígy perzsa asszonyokkal házasított.
Elképzelése szerint a vegyes házasságokból születendő kevert arisztokrácia a birodalmának jövőbeli alapját jelenthette volna.

Kereskedelem

Kb. Kr.u. 750 körül megérkeznek Levédiába a magyarok.
Levédia a kelet-európai pusztán, a Dnyeper alsó szakaszánál található. A magyar törzsek szállásterülete az Alánok szomszédságában. Hosszú évtizedekig egymás mellett élnek és kereskednek egymással.

A kelet-európai pusztán fontos kereskedelmi utak vezettek keresztül.
Északról délre a volgai, a doni és a dnyeperi vízi úton a normann–szláv oroszok a Kaszpi-tenger déli partján sorakozó kikötőkig, illetve a Fekete-tengerig, Bizáncig hajóztak.

Volt egy, a nevezett vízi utakra merőleges szárazföldi út is, mely északkeletről délnyugatra vezetett, és Volgai Bolgárországot kötötte össze Kijevvel, valamint a Kárpát­-medencével.[1][2][3]

A kereskedelmi útvonalakon elsősorban prémeket, cserzett bőröket, szőnyegeket és ötvöstárgyakat szállítottak. (Így jutottak el az alánok kutyáiként elhíresült ebek Európába.)
A kereskedelmet ókori szokásjog szabályozta, melybe beletartozott, hogy őseink – akik Király Péter szerint már a 811. évben felbukkantak az Al-Dunánál, és 834–836. között is említik őket ama tájon[4] – a terület birtokosaként a kereskedőkaravánok átengedésének fejében vámot szedtek.
A kelet-európai puszta, és különösen a Don-síkság uraiként gyakorlatilag az egész térség kereskedelmét ellenőrizhették.

Az Alán - Magyar rokoni kapcsolat másik fontos momentuma a Jászok betelepülése Magyarországra.

Jászok

A jászok az alánok leszármazottai.
Legközelebbi rokonaik a Kaukázusban ma élő oszétok.
Az 1. századtól nyugat felé terjeszkedő ászik fennhatóságuk alá vonták az alánokat. Majd összeolvadtak velük.

Alán eredetű néptöredékek már a honfoglalás előtt is csatlakoztak a magyarsághoz, valószínűleg az ő nevük volt varsány. Ezt erősíteni látszik a magyar nyelvterületen elterjedt varsány törzsnévből származó Varsány nevű települések.
A honfoglalás után alán - jászok érkeztek a mai Moldva területére. A 11. században megalapítják Jászvásárt. Később azonban a jászok betelepültek a Magyar Királyság területére, Moldva területére pedig románok érkeztek.

A mongol invázió hatására alán - jászok tömegei települnek Magyarországra a kunokkal egy időben. Családok állataikkal, lovaikkal és kutyáikkal.
13. század közepétől kezdődtek a tömeges betelepülések, a folyamat csak a 14. században fejeződött be. Nyelvük a 16. században kihalt, nyelvcsere révén átvették a magyar nyelvet, de jász identitásukat sokáig megőrizték.

 

Betelepülésük Magyarországra

Közvetlenül a jászok magyarországi bejövetele előtt az alánok a kunok kelet-európai területeinek földművesei és katonai segédnépei voltak. 1116-ban ők védték a támadó oroszok ellen a kunok Don melléki városait. Egyes elméletek szerint ezekből az időkből származik a magyarországi jászok közös jelképe, az úgynevezett Lehel kürtje.

Korabeli források említik, hogy a mongol támadásokat az oroszokkal és a kunokkal szövetségben próbálták feltartóztatni, sikertelenül. Az első szórványos betelepülések a kunokkal együtt, a mongolok elől menekülve történt, IV. Béla idején. További betelepülésük fokozatosan zajlott.

A tatárjárást követően számottevő jász népesség volt a megsemmisült Kunország (latinul Cumania) keleti részén, a mai Moldva és Havasalföld területén. Nagy létszámukat mutatja, hogy 1283 körül a bizánci császár a birodalom határainak védelmére 10 000 jászt telepített le a Bizánci Birodalom határvidékére. Moldva egész területét Alani névvel jelöli Angelino Dulcert 1330-as években készített térképe. Más 14. századi források Moldva területét mint alán fejedelemségeket írják le. Ez az elnevezés I. Bogdán moldvai fejedelem 1342-ben történt beköltözése után eltűnt. (Tehát Moldvából eltűntek a jászok, beköltöztek Magyarországra) Jászvásár (Iaşi) városa azonban a mai napig is őrzi nevüket.

Jászok Magyarországon a redempcióig
Jászság

A magyarországi letelepedés fő helyszíne a mai Jászság területe, de találunk jász települést a Pilisben és Esztergom környékén is, ezek valószínűleg a király közvetlen kíséretéhez tartoztak. A jászokat, mint a kunoktól önálló népet először Károly Róbert 1323-ban kelt oklevele említi először, mint „jazonokat”. Az oklevélben fölsorolt 18 jász úr közül 11 keresztény, 7 pogány, de az apáik egyike sem viselt keresztény nevet. Nagy részük az alán-oszét személynevek közé tartozik, néhány török (talán kun) eredetű.

A jászok megőrizték nyelvüket és külön népiségüket egészen Mátyás koráig, amikor is 1474-ben a ferencesek kaptak jogot arra, hogy mint a jászokat katolikus hitre térítő rend, templomot és rendházat építhessenek Jászberényben. Ezt követően a jászok összeolvadtak a környező falvak magyar lakosságával, és alig egy évszázad alatt elveszítették nyelvüket is.

A Jászság a török uralom alatt rendkívül sokat szenvedett, de nem néptelenedett el. Amikor a török világ után az Alföld újranépesítése megindult, sok helyre jászokat telepítettek. A legtöbb jász telepest a Duna-Tisza Közén, a Kiskunságban találunk. A Kiskunságon élő katolikus vallású lakosság csaknem kivétel nélkül jász eredetű (például Kunszentmárton), a jász települések közül is csak a jászkisériek reformátusok többségükben.

A jászok székekbe szerveződtek, kapitányokat választottak. Legfőbb bírájuk a nádor volt. Az egy tömbben lakó jászok szervezeti kerete Berényszék volt, de voltak az országban szórványtelepüléseik is.

A jászokat latin nyelvű okleveleinkben leggyakrabban a jazones vagy jazini néven említették. Luxemburgi Zsigmond korától a 18. század elejéig ezenkívül a philistaeai, philistaei seu jazones néven is említették a jászokat, mivel a bibliai filiszteusok utódainak tartották őket. A 18. századtól pedig yazyges néven az ókori jazigokkal azonosították őket. A nép ugyanakkor a jász szót gyakran az „íjász” szavunkból származtatta.